Van, aki bélyeget gyűjt, más söröskorsókat, és van, aki kicsit szokatlan módon gitárokat. Ez utóbbi foglalatosságot ne úgy képzeljétek el, hogy halomban állnak a mindenféle hangszerek, inkább úgy, mint ahogy egy ínyenc megszerzi a számára leginkább fontos és érdekes darabokat. Így van ezzel a különös hobbival Erdélyi János is, aki képes volt egy gitárra 30 évet várni.
– A gitárokat már régebb óta gyűjtöm, ez már a sokadik generáció, jelenleg öt darabból áll a gyűjtemény. Ezek kimondottan szólógitárok, de van köztük egy elektroakusztikus western is. Mindegyiknek saját egyénisége van, minden stílushoz más illik igazán. Régen például Stratocaster-hívő voltam, aztán átváltottam a Superstratra, most meg Les Paul-rajongó vagyok. Ez is egy gitáralak, amit a Gibson fejlesztett ki és a dzsesszgitárosról nevezte el. Egyébként a Gibson gitáromra mintegy harminc évet vártam.
– Ennek mi a története?
– Én rockzenében vagyok otthon, a 80-as években kezdtem egy zenekarral próbálni, ott elsajátítottam, hogy hogyan kell megkonstruálni egy számot, miként kell hangszerelni. Később elmentem egy gitártanárhoz, ott tanultam meg az elméletet, illetve kottázni, és később, a kilencvenes évek elején több zenekarban is játszottam, hármat én is alapítottam. A 90-es években egyébként nagy zenei élet volt Pécsen. A Gibsonnak az a története, hogy minden igazi jó gitárosnak van egy vágyott hangszere, nekem ez. A zenésznek kell hogy legyen otthon egy Marshall erősítője és egy Gibson gitárja – nekem ez olyan evidencia, mint másnak a hűtőszekrény. Nagyon sok fajta gitárral próbálkoztam, de ez vált be a legjobban, ez tetszett hangban és nekem a legkönnyebben játszható. Vannak különböző legendás hangszedők (pickupok) a gitárhoz (EMG 81-85, Seymour Duncan, DiMarzio, Gibson 490), ezeknek mindegyiknek megvan a sajátossága, illetve a processzorpedálommal bármilyen hangképet elő tudok állítani. A 90-es években nem volt ekkora választék, akkor mindenféle eszközből kellett összerakni a hangzást, abban az időben találtam rá a Gibsonra, ami nekem a legjobban feküdt. Rengeteg beállítást igényel egy gitár, elképesztően sok vele a munka, mire úgy szólal meg, ahogy én szeretném. Szóval beleszerettem ebbe a gitárba, de sokáig nem volt pénzem rá, meg nem is lehetett jó minőségű hangszerhez hozzájutni itthon. Emlékszem, volt, hogy megrendeltünk egy gitárt és teljesen mást kaptunk, olyat, amit akkor éppen be lehetett szerezni. Tajti Zoli mellett összesen kettő olyan hely volt, ahol gitárt lehetett venni Pécsen. A Gibson akkor megfizethetetlen volt számomra. Tavaly év elején sikerült hozzájutnom, ez a legfrissebb beszerzés a gyűjteményben. Rengeteg gitárom volt eddig, próbálkoztam, kerestem az ideálist, ami nekem való, ezért sokat ki kellett próbálni. Mert hiába vannak az interneten a hangminták, az mégiscsak más, mint amikor a kezedbe fogod, és a saját füleddel hallod.
– Hol kezdődött nálad a zene iránti szeretet?
– Nemrava Ferenchez, egy ikonikus pécsi vendéglátós zenészhez jártam zenét tanulni. Aztán sokáig aktívan zenéltem, zenekarban, de ma már ez nem fontos számomra. Most már a hangszer miatt gyűjtöm a gitárt, nem a játék miatt. Persze azért megtornáztatom havonta egyszer-kétszer az ujjaimat, de nem azért, hogy fellépés legyen belőle. Régebben sem azért szerettem a zenét, mert koncertezni akartam, hanem mert otthon éreztem magam a próbatermi környezetben, ez ma is hiányzik. Ott körül voltunk véve hangszerekkel. És amikor az ember a saját zenéjét vagy egy másik zenekar dalait játssza, az iszonyatosan jó élmény.
– Hogyhogy nem lett belőled profi zenész?
– Ez mindig is hobbi volt számomra, úgy vélem a művészeket többnyire posztumusz ismerik csak el. Van kivétel, de csak egy vékony réteg tud megélni a zenéből, ha rétegzenét játszik. Mert a rock rétegzene. Peter Steele (Type O Negative) mondta egyszer, hogy „Az nem rock, ha nem sértesz meg valakit”. Ezeket a szövegeket nem mindenki érti, tolerálja, ezért rétegzene. Én nem akartam rááldozni az egész életemet. Fel kellett volna költözni Budapestre, abban az időben ORI-vizsgát is le kellett volna tenni, úgyhogy elég macerás lett volna profi zenésszé válni. Pécsett nem lehet ebben a szakmában érvényesülni, ahhoz mindenképpen költözni kellett volna, én meg ezt már nem akartam felvállalni, bár a sors fintora, hogy egy ideig Pesten éltem később. Nekem ez így jó, érdekeltek a zenével kapcsolatos műszaki dolgok, de nem tettem volna fel rá az életemet. Az egy dolog, hogy az ember a bal agyféltekéből él, de ahhoz, hogy kiegyensúlyozott személyiség legyen, ahhoz a jobb agyféltekét is kell használnia. Valaki fest, úszik, pecázik, én gitárokat gyűjtök, nekem ez foglalja le a jobb agyféltekémet.
– Hogyan fogalmazódott meg benned, hogy gitárgyűjtő leszel?
– Úgy, hogy mindig kellett egy másik hangszer. Kíváncsi voltam, hogy az milyen lehet, és akkor már nem volt szívem sokszor eladni a régit, mert mindegyik tud egy olyat, amit a másik nem. Még vannak kiszemeltjeim, csak korlátozottak a lehetőségek. Most már kellene egy nagyobb alapterületű lakás is, és nem kevés pénzbe kerül ez a hobbi, mert ezek mindegyike jó minőségű, színpadképes hangszer.
– Milyen ismérvek alapján szeretsz bele egy hangszerbe?- Számomra a Gibson a gitár, az összes a futottak még kategória, az ESP-t, Fendert, Ibanezt, Jacksont, BC Rich-et kivéve. Tudom, hogy melyik zenész mivel játszik, és ha az megtetszik, akkor nyilván egy olyan hangszert akarok választani, hogy lejátsszam az egyik számát, hogy az úgy is szólaljon meg, ahogy kell. A 80-as években volt egy nagyon jó koncert itt Pécsett, akkor még nem voltak lefojtva a koncertek. Tizenötezer Wattal, 8 kamionnal jött ide a Saxon a sportcsarnokba, azóta se volt ilyen és szerintem nem is lesz, és megtetszett, hogy még csak a belső cuccokat (kontroll ládákat) kapcsolták be, amik a zenekarnak szólnak, mégis mindenki öt métert hátrébb ment, olyan iszonyat hangerő volt. A Saxon dallamos metált is játszott, akkor több haverommal úgy gondoltuk, hogy meg kéne próbálni nekünk is.
– Mi a pláne abban, hogy megvannak neked ezek a gitárok?
– Ez olyan, mint amikor valaki bélyeget vagy autót gyűjt, mindig van valami olyan, ami még nincs. Ez egy szenvedély. És akkor például, hogyha most éppen nincs Jackson gitárom, de már volt kettő, akkor tudom, hogy egyszer biztos, hogy fogok venni egyet, mert abban van egy olyan elem, ami nekem hiányzik a többiből. Számomra az már öröm, hogyha a közelemben van, és néha megfoghatom.
– Van valaki, akár az interneten, akár itt helyben, akivel meg tudod osztani a gitárgyűjtéssel kapcsolatos dolgaidat?
– Lehet, hogy van ilyen közösség, de én nem kerestem, ez nekem nem fontos, a saját utamat járom. Pécsett nem is tudok olyanról, akinek egy vagy két gitárnál többje lenne. Én különleges viszonyban vagyok a hangszerrel, olyan, mintha a meghosszabbított kezem lenne, szinte végtelenek a megszólaltatási lehetőségek, rengeteg pengetési, lefogási metódust sajátítottam el, de profivá nem váltam. Kínzóeszköznek is szoktam hívni a jószágokat, mert amikor el akarsz sajátítani egy új technikát, azt évekig-évtizedekig kell csiszolni, hogy az úgy is szóljon, ahogyan szeretnéd.
– Azon kívül, hogy nehéz elpakolni otthon a tokokat, a környezeted hogyan viszonyul ehhez?
– Hallani nem hallják, amikor játszom, mert fülessel szoktam gyakorolni. Mivel egyedül élek, e téren talán könnyebb helyzetben vagyok, szinte ez az egyetlen dolog, amire költök. Olyan nagyon nagy vágyaim nincsenek, takarékosan élek, hogy erre a hobbimra tudjak áldozni. Ahogy mondtam, nem egy-két év alatt gyűlik össze egy ilyen gyűjtemény, de mindig nagy öröm, ha új taggal bővül.
Forrás: MATRO MAGAZIN 2022/1.
