Mindig csak előre kell menni!
Éppen hét évvel ezelőtt beszélgettünk a MATRO Magazinban Kiszel Mártonnal, aki akkor már másfél éve dolgozott a vállalatnál. Marci bátran felvállalta kissé kanyargósra sikeredett múltját az alkohollal és a droggal, hátha valakinek segít azzal, hogy őszintén beszél arról, miként sikerült kimásznia a gödörből. Ehhez embertársai támogatására, Isten szeretetére és saját magára volt szüksége. No meg egy megtartó munkahelyre, a MATRO-ra, ahol bizalmat szavaztak neki. Ez a bizalom kölcsönös, és már több mint nyolc éve tart.
– A MATRO egy kardinális pont volt az életemben, az, hogy ez lett a munkahelyem, szerencsésen alakult. Nagyon jó helyre kerültem Stefek Józsi műszakjába, aki nemcsak mint munkatárs, hanem mint egy mentor állt mellettem. Ő sok mindenre megtanított, és jelentős része volt abban, hogy a cég beiskolázott egy szakmai képzésre. Később ez a szakmai végzettség miatt kerülhettem a műszakvezetői székbe. Az életünk nagy részét a munkahelyen töltjük el, én szerencsésnek érezhetem magamat, hogy itt folyamatosan ki tudok teljesedni, meg tudom valósítani önmagamat. 2016-ban érkezett meg az életembe a pizzasütés is, és hogy ma nem egy pizzériában dolgozom, abban nagy szerepe van MATRO-nak, mert nagyon szeretek itt dolgozni.
– Miként alakult a szakmai pályafutásod?
– Betanított munkásként kezdtem, majd megszereztem a gépi forgácsoló szakmai képesítést, később műszakvezető lettem a sorozatgyártáson. Szépen tudtam és tudok folyamatosan növekedni, fejlődni, nem lehet egyhelyben megállni. Két évig voltam műszakvezető, majd átkerültem a karbantartásra, mert azt szerették volna, ha ott dolgozom. Nagyon jó érzés megélni, hogy ehhez a céghez kerültem, mert kellett egy munka, amiből fenn tudom tartani magamat, és eljutottam odáig, hogy szakmát szereztem, műszakvezető, majd karbantartó lettem. A karbantartás sokszínű terület, amiben benne van a folyamatos fejlődés lehetősége. Egy éve dolgozom ott, ki tudok teljesedni a munkában. Az, ami az életem első 23 évéből kimaradt, hogy tudjam, mit akarok, milyen készségeim vannak, azokat hogyan kamatoztathatom, miként tudom a saját kreativitásomat belevinni a munkába, azt mind itt tanultam meg. Amióta a vállalatnál dolgozom, folyamatosan azt érzem, hogy mindig oda tudok kerülni, ahol jobb nekem, ahol növekedhetek.
– Az életedben milyen rendszert hozott az, hogy te egy cégnél dolgozol?
– Azt a szüleimnél láttam, hogy fontos a munka, mert mindketten, annak ellenére, hogy az alkoholizmus mindig is jelen volt a családunk életében, tisztességesen dolgoztak. Korábban sem volt problémám a munkába járással, mert szeretem a pontos, követhető, érthető szabályokat, a rendszereket, általuk ugyanis sokkal egyszerűbb az élet. A magánéletben sokkal több mindenre kell figyelni, inkább az okozott számomra kihívást.
– Hogyan zajlott az elmúlt években a céges közegbe, a munkatársi közegbe való beilleszkedésed?
– Voltaképpen egész jól elvoltam a saját szintemen. Köttettek barátságok, amelyek a mai napig megvannak, még ha a magánéletben nem is járunk össze. Igyekszem ezeket a kapcsolatokat fenntartani, az idei horgászversenyre is elmentem segíteni a büfébe. Örülök, hogy van egy kis mellékes szála a munkatársi kapcsolatoknak, de nem ezen van a fókusz.
– Hogyan alakult a magánéleted? Szolnokról érkeztél Pécsre, így a várossal is meg kellett barátkoznod.
– Jelenleg még mindig egyedülálló vagyok, sajnos, de próbálom megtalálni a társamat. Az első egy-két évben a rehabilitációs intézményben dolgozókkal, az anonim közösségekben lévő társakkal volt szorosabb a kapcsolatom. Aztán 2016 őszén elkezdhettem gyülekezetbe is járni, így szépen lassan kicserélődtek körülöttem az emberek. Tulajdonképpen az ő segítségükkel lettem otthon ebben a városban. 3-4 éve elkezdtem aktívan focizni, mert ugyan korábban is jártam baráti társasággal játszani, komolyabban elkezdett érdekelni ez a sport. A MATRO-ban korábban volt több céges kupa, azonban sajnos a Covid miatt ezek később elmaradtak. Egy alkalommal Ritter Krisztián megkérdezte, hogy lenne-e kedvem Újpetrére menni, a helyi csapatban játszani, mert az apja volt akkoriban az edző, és emberhiánnyal küzdöttek. Nem akkor, de később igent mondtam, és azóta rendszeresen járok. Ott is szép fokozatosan váltam a csapat tagjává, ma már igazolt játékos vagyok. Jó a közösség és fizikálisan is karbantart a mozgás.
– Említetted a pizzasütést, amelyet kedvvel űzöl. A hét évvel ezelőtti beszélgetésünkben az volt a terved, hogy eljuss Olaszországba egy pizzasütőhöz, hogy tanulj. Ez megvalósult?
– Voltam Olaszországban azóta többször is, de csak távolról sikerült megfigyelni a dolgokat. Legutóbb síelni voltam, és a hüttékben azért ellestem egy-két dolgot, a rendelés felvételétől, a kemence hőfokán át a mosogatásig. Az évek alatt folyamatosan fejlesztettem a technikai bázisomat, ma már egy két kamrás kemencém van, ezzel rendezvényekre is tudok járni, mint a MATRO-nap, de voltam már gyerektáborban is. A receptemet is fejlesztgetem, mindig van inspiráció. Szeretem csinálni, gyúrni a tésztát, majd látni az emberek arcán az örömöt, amikor elfogyasztják. Az idei MATRO-napon sorba kellett állniuk a kollégáknak, mert két kamrával se tudtam olyan gyorsan sütni, mint amilyen tempóban fogyott volna. Ezt jó megélni.
– Mi tartott meg téged az életben?
– Elsősorban az Istenbe vetett hitem, illetve a gyülekezetben, a rehabon lévő emberek, a közösség. Amikor szétesett egy-egy közösség, mindig alakult körülöttem egy másik, amelyhez csatlakozni tudtam. Ahogy telnek az évek, úgy erősödnek a kapcsolatok. Ma már a családommal is rendeződött a viszonyom.
– Mire vágysz? Mik az álmaid, a céljaid, amiket szeretnél megvalósítani, amitől boldogabb lenne az életed?
– Nem jó az embernek egyedül lenni, szokták mondani. Elsősorban társra, családra vágyom. Ugyan elvagyok magamban is, de sokkal több mindent tudnék csinálni, ha nem lennék egyedül. Jó lenne egy műhely, több szerszám otthon, mert szeretek barkácsolni. Érdekelnek az autók is, sok mindent megtanultam velük kapcsolatban, hogy ne kelljen mindenért szerelőhöz menni, és már másoknak is segítettem kisebb szerelésekben. Szeretnék a jelenleginél egy kicsit nagyobb életteret magam körül, egy saját tulajdonú lakást, házat. Mindent szép fokozatosan, ahogy az eddigi életemben is történtek az események. Azt gondolom, hogy az embernek meg kell ismernie önmagát, hogy milyen képességei, adottságai vannak, nem kell egyből Ferrariról álmodozni, hanem lépcsőzetesen haladni előre. Akkor mindig egy kicsit jobb lesz. Folyamatosan tudatosítani kell, hogy éppen hol tartok az utamon, vissza kell gondolni arra, hogy honnan indultam, és akkor így szépen lassan alakulnak a dolgok. Vannak azért néha nehéz pillanataim, hogy miért nincs még családom vagy miért tört épp be az ablak a kocsin, de hogyha visszagondolok arra, hogy amikor annak örültem, hogy egyáltalán életben vagyok vagy, azóta milyen utat jártam be, akkor ez elveszi az elkeseredettség élét. Nem szabad megülni a keserűségben, mindig csak előre kell menni. Szépen lépcsőzetesen.
Forrás: MATRO MAGAZIN 2024/4.